Eszter tollából, ha már nekem ez sem megy mostanság...
Talán még dereng a kedves Olvasónak, hogy legutóbb lelkes kiránduló-csapatunk Mohácsra látogatott, ahol némi szekszárdi nedűtől felbátorodva, „néhány” busó segítségével vadul üldözte a telet, hogy az inaljon már el innen, a Kárpát-medencéből, és hírét-havát se lássuk egy jó darabig… A ménfőcsanaki télűző technikákon ugyan van még mit javítani (hisz a tél, s a hó csak kisebb késleltetéssel szedte a sátorfáját), de végül úgy tűnik, hogy beköszöntött a várva várt tavasz. Mivel ilyenkor márciusban gyakran akad valami, amit ünnepelni lehet, március 7-én ránk, nőkre esett a választás. Így hozta végül össze a nemzetközi nőnap a nőket és a férfiakat, a jó Istent, a jó bort és a sok mókát-kacagást, amelyben nekem is részem volt.
Felmerülhet a hegyaljai lakosokban, „hogy a manóba” kerültem én ebbe a társaságba, pláne, ha elárulom, hogy szombathelyi születésű vagyok, és most éppen Budapesten lakom. Na, ez az, amit most nincs időm és helyem elmesélni, majd legközelebb vagy személyesen bárkinek bármikor… (Mielőtt bárki berzenkedni kezdene, hogy „a manóba” kifejezést miért is bírja el a csanaki nyomdafesték, jelezném, hogy a kifejezést már Alekszandr Szergejevics is használta, tessék csak megkeresni!)
Ezúttal nem a Malom-büfénél csatlakoztam a csapathoz, hanem Szombathelyen a Tesco parkolójában, ahol villámgyorsasággal mindenki elintézte esedékes folyóügyeit (ki buborékos ásványvizet vásárolt, ki meg pont-pont-pont). Neki veselkedve a viharos szélnek a határnak vettük az irányt, ahol ma már nem állítanak meg sem a magyar határőrök, sem a „Sógorék”. Gyermekkoromban még elképzelni sem tudtuk, hogy lesz majd idő, amikor nem órákat várakozva fogunk határt lépni azért, hogy beleszagoljunk az osztrák levegőbe, végig látogassuk az egykori magyar várakat (Fraknó, Léka, Németújvár…), rácsodálkozzunk az osztrák pedantériára, és a nap végén az öcsémmel megkapjuk megérdemelt kindertojásunkat. Persze, olykor a spórolt schillingekből még Milka csokira is futotta, ami aztán jól megolvadt sokat szolgált kék Ladánk hátsó ülésén. De ma már se határ, se schilling, se kék Lada…
Ott tartottunk hát, hogy átrobogtunk a határon és megérkeztünk Alsóőrre, ahol a község magyar plébánosa rendhagyó misét celebrált nekünk, csodaszép anyanyelvünkön. A csanaki lakosok régi ismerősükként üdvözölték a plébánost, hisz évekkel ezelőtt még körülöttük látta el „bokros teendőit”. Alsóőr után Borostyánkő településen álltunk meg legközelebb, ahol leereszkedtünk a föld gyomrába és megnéztük a bányamúzeumot. Borostyánkő nemesszerpetinkő-lelőhely, illetve régebben antimonbánya is működött itt, ami időközben kimerült. A kiállításon ásványok, a bányászat elengedhetetlen kellékei, no meg egy kissé viseltes Szent Barbara szobor (a bányászok védőszentje) sorakozott a kiállítótermekben. A bátrabbak belepattantak a csillékbe, a még bátrabbak igyekeztek azt megtolni, a legbátrabbak pedig nagyító alatt farkasszemet néztek a borostyánba zárt rovarokkal. Bogaras élményeink után még felkaptattunk a kastélyhoz, majd visszapattantunk Mami és Imre sofőrünk „mellé” a buszra, hogy haladjunk is tovább.
Következő állomásunk Léka, ahol állítólag a templomosok is tartottak egypár titkos összejövetelt. Az erre tévedő magyar turistának ezt sem érdemes kihagynia, mert a vár mindenkinek tartogat élményeket. Akinek dalolni akad kedve, az felléphet a lovagterem színpadán, és utastársai nagy örömére kiengedheti öblös hangját, elzengve „A csitári hegyek alatt..” c. nótát (egyúttal gyakorolhat a csanaki nótanapokra is, még koránt sincs elkésve!). Akiket esetleg szakmájukból kifolyólag a vasszüzes kínzókamra érdekel jobban, az is akad. Szerencsésekkel pedig az is előfordulhat, hogy ideig-másodpercig azt hiszik, hogy a kápolnában az Úr hangja szól hozzájuk. Persze a kápolna plafonján található rést, no meg az emberi hiszékenységet szemfülesen kihasználó, mókás kedvű útitárs is szerencsés, hisz hála az Égnek a hívő ember ismeri a tréfát.
A lékai kalandozás után visszatértünk a hazai tájakra, bevettük Kőszeget is. Bár a sarki kakaóbár már nincsen meg, a csupatégla zsinagóga sem látogatható már, és a királyvölgyi büfé is bezárt (ahol oly sokszor elfogyasztottunk néhány üveg meggymárkát és a narancssárga bohóc csokit), Kőszeg még mindig az a hangulatos és kellemes kisváros, mint gyermekkoromban volt. Valahogy a szívemhez nőtt, mint soron következő állomásunk, Sopron (ahol a Fapiac utcában édesanyám megszületett).
De ne szaladjunk ennyire előre, mert van még egy oka annak, hogy Kőszeg olyan mélyen beitta magát a lelkembe, és valószínűleg másokéba is. Ottlik Géza: Iskola a határon. Bizony itt játszódik! A barátság bibliája, amely rámutat, hogy a barátság a legeslegmélyebb pontról is kivezet, de azért meg kell dolgozni, mert az nem más, mint (Ottlik szavaival élve) izomlázból kitermelődött tejsav és gyanta. Ha visszaemlékezünk a mohácsi élménybeszámolóra („ZÁ” tollából), akkor felidézhetjük, hogy a földön, ahol akkor jártunk, már híre-hamva sem volt a törököknek és a Habsburgoknak, akik ott a győzelmüket ünnepelhették volna. Ahogy Ottlik írja, megszoktuk hát, hogy magunk ünnepelgessük vesztett, nagy csatáinkat. Hát ez is az Iskolában van, a végén, szép és magvas gondolatokkal a mindennapi kenyerünkről és a barátságról. A katonai alreál, ahova a szereplők (Bébé, Medve, Czakó és a kedvencem, Szeredy jártak) egyébként még ma is megvan Kőszegen. Legközelebb azt is megnézzük! Ahogy a Kálváriát, a patikamúzeumot, a Szultán-dombot… És sokat fogunk nevetni, ahogy most is tettük. Többedmagammal gondoltuk, lefényképezkedünk a Jézus szíve plébániatemplom lábánál elhelyezett cölöpökre állva. Mit nekünk narancssárga viharjelzés (már, ami a szelet illeti)! Már a cölöpökön pózoltunk, amikor a szél felkapta a rózsaszín „randisapkát” és röpítette volna, ha „ZÁ” villámreflexszel el nem csípi. Kinga, lesifotósunk ördögi ügyességgel nyomta meg a fényképező gombját és kapta el a pillanatot. Ilyen nevetőn tértünk be „Ibrahimhoz” egy kávéra, ahol az alsó terepet már elfoglalták a többiek.
Innen már csak egy ugrás volt Sopron, a hűség és a kékfrankos városa. Ezúttal nem másztuk meg a Tűztornyot, nem néztük meg a Kecske-templomot, a bolondvárat, és a Lővérekben sem kirándultunk. Bort kóstolni jöttünk ide! Házigazdánk minden szavából a hivatástudat és szakmájának a szeretete sugárzott, ami valljuk be, tiszteletreméltó manapság! A bor mellé porhanyós malacsültet is kaptunk ecetes almapaprikával. Nem akarom itt borzolni a gasztrokedélyeket, de a böjt letelte után mindenki bátran vágjon neki a soproni borvidéknek, mert biztosan nem tér haza szomjasan, útravalónak pedig kap egy csipetnyi jó kedvet is! No meg Hamvas Béla szavaival élve (bár jól tudom, hogy ateistáknak címezte): „Végül is ketten maradnak/ Isten és bor”. És persze én kívánom, hogy ehhez még maradjunk meg mi is ilyen nevetős barátságban és összetartásban…
Az utolsó mondat jogán: a kirándulás női osztaga nevében köszönöm a kirándulás végén megesett nőnapi köszöntést, a virágokat és a társaságot, mert naná, hogy nincs nő férfi nélkül, és férfi sem nő nélkül. És ehhez már nem fűznék semmit, mindenki gondolja tovább, ahogy neki jól esik…
(T.Eszter)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése