A mi kis Caminonk Erdélyországban

Nem kél olyan vágy benned, melyhez ne kelne erö is benned valóra váltani. Meglehet, hogy azért meg kell dolgoznod érte.

Igazándiból nem tudom, h valójában hol és mikor kezdődött ez a dolog. De szilveszterre tehető. Ha jól emlékszem vissza, házigazdánk fia mesélt róla, ET volt a felbújtó, h mi lenne, ha... aztán mikor hazaértünk még sok-sok emailt váltottunk és rábólintottam. De ebben a rábólintásban volt egy nagy adag düh is, és vmiféle bizonyítási vágy is. És utólag még hozzátársult dédöreganyáinknak való tisztelet, akik annak idején Mariazellbe zarándokoltak, igaz, ők szekérrel.

Fogalmam sem volt, h mibe vágom a fejszémet és mind a mai napig nem tudom, h hogyan bírtam véghez vinni. Beugranak képek, és ha látok egy magasabb emelkedőt, elszörnyűlködök, h rosszabb terepen is jártam.

Május 8án nagyon korán keltünk, éjjel 2kor, h f4re a megbeszélt helyen legyünk. Budapesten vált teljessé az idei csapat. Jó úgy leszállni a buszról Zetelakán, h ismerősökhöz megyünk, és nem kell azon izgulni, h kihez is kerülünk. Este még Arnit elárasztottuk kérdésekkel és ott derült ki, h valójában 50km az a 34. Sztem, úgy mindenkiben megállt az ütő kissé. Szerencsére, a pénteki szálláshoz a csomagokat kisbusz szállította, nem tudom mi lett volna velem, ha még azt is vinni kellett volna. Ugyancsak korán keltünk, ottani idő szerint hajnali 3/4 4kor. Kaptunk varázsteát, amit Enikő készített és jó hasznát vettük az úton. És nagyon bánom, h a pálinkát otthon hagytuk, mert most már tudom, h életmentő tud lenni. - egyik kollégám mondta, h részemről öreghiba volt, h nem vittem magammal. Igaza volt. - Szendvicseket, gyümölcsként banánt vittem, karamelláscukrot, cerbonát, jó reggelt kekszet és sok-sok vizet.

Mire a templomhoz értünk, már ott kezdtem pilledni. :) 5kor megvolt a mise, majd útnak indultunk. Arni rám néz, majd csak ennyit kérdez: Kész? mire én: Kész! A falu aljáig mentünk, majd ott megkérdeztem a mögöttem álló középkorú férfit, h ez milyen terep lesz. Majd közölte, h ez egy embertpróbáló szakasz lesz. Hát lesz, ami lesz. Elindultunk. Szűk kis ösvényeken kavarogtunk felfelé, majd egy tisztásra értünk, ami még mindig emelkedett. Próbáltam a tájat is csodálni, de csak apró részletek sejlenek fel. Majd beértünk az erdős részre, hát ha itt nincs az Eszter, akkor nekem annyi, nem viszem végig az utat. Már azt mondogattam, ha jön a medve, akkor fusson ő, én nem bírok és ez még csak a kezdet volt. Eszter egyfolytában a táskámat kunyeráltam tőlem, h úgy könnyebben tudok haladni, de makacsságomat tekintve, nem adtam jó darabig. Mikor már láttam, h egyhamar nem adja fel, átadtam. Majd kiértünk a platóra, kicsit pilledtem, ittam a varázsteából, könnyítettem magamon és már indulás is tovább. Mondták, h lehet gyónni is az út alatt, de jobbnak láttam, ha ezt még mellőzöm, mert ki tudja, h mik szaladnak ki a számon. Kisebb pilledéses tisztás után, újabb erdős rész következett, itt szemezett velem egy bot, és utólag már bántam, h nem vittem magammal. Mielőtt a műútra értünk, tartottak egy szusszanásnyit időt. Hát a szendvicsbe beleharaptam, de vhogy nem bírtam belőle tovább eszegetni. Inkább benyomtam a két tottyadt banánt. Jobban esett. Közben kiderült, h a szomszéd faluból is vannak itt, bár ők az egyetem - Pázmány - szervezésében érkeztek ide. Hát nekik sem lehetett könnyű, vmilyen baleset folytán hajnali 4re értek Zetelakára és 1 órájuk volt, h összeszedjék a holmijukat és már indultak is. Hát kössz.

Az első patakszerűség már kifogott rajtam, nem követtem az utasításokat és a közepébe, majdnem térdig elmerültem. Kiru. Gyors csere, le a bokaszorító, elő a váltózokni. Bokaszorító nélkül, nagyon jól megfájdult a bokám, még mindig kenegetem. Morgó barátunk egyszerűbben megoldotta a dolgokat, átdobta a táskáit, majd utánuk ugrott. Már csak a huppanást láttam.

Lehet, h a sorrend nem lesz jó, de közbe-közbe ugranak be képek.

Elmentünk egy esztena mellett, annyi kutya őrizte, h egybe ritkán látni ennyit. Közben fel-felemlegettük a Funtinelli boszorkányt, ő is itt csatangolt, de mezítláb. Na ja, ő ehhez szokott. :)

Felértünk egy tisztásra, tehéncsorda fogadott. Akkorákat múúztak, h szinte féltem tőlük. Kérdem Morgót, h ő fél-e, ő nem. Aztán fel lettem világosítva, az egyik hívja a másikat, h jöjjön át az ő oldalára. Utána már a Morgó is kinyögte, h fél tőlük. :)))

Újabb akadályba ütköztünk, megint egy patak következett. Komolyan mondom ezek a sírba visznek. Mint kiderült, a gumicsizmások tettek le egypár követ és a bátrabbak bot segítségével átkelhettek. A toporgók, mint én is, még dillemáztak. Átkiabáltam az embernek, h szte megbír-e engem a farönköcske. Egy híd maradvány jelleg volt, ahol csak úgy mond a kapaszkodó maradt meg, 3 vízszintes rúd és kettő v 3, ami összefogja - majd a képeken jobban látszik - ezen kellett átmenni. Azt mondta az ember, h már 7 éve itt áll ez a tákolmány. Így utólag, nem tudom, h mi az, ami biztonságot adott, mert ebből nem derül ki, h elbír-e v sem. Átszenvedtem magam. Már a közepén jártam, mikor mondtam az Eszternek, h ne merjen lefotózni, azt mondta, már megtette. Többször elakadt a pulóverem a farúdban. Hááát, nem hittem, h egyben átérek. Majd felzárkózás és megérkezés Kápolnásba. Itt 4es alakzatba kellett felfejlődni és nem szabadott lemaradni. A végén már ez nem nagyon sikerült. De akkor már nagoyn nem érdekelt a dolog.

Hosszas aszfaltos vándorlás után - Szentegyházasfalun keresztül - megérkeztünk a kempingbe, mielőtt elfoglaltuk volna helyünket még egy fa kerítésen kellett átugrani. / Imre informátorai jelentették a csoport többi tagjának, h a zetelaki zarándoklat most vonult át a falun. Kiderült, h akkor anyu sík ideg volt, h minek kerülünk akkorát/. Jó volt egyet ülni, de ekkor még csak kb. 20kmt tettünk meg. Még a java hátra volt. Bár mindenki össze-vissza mondta a távot, h mennyi van még hátra. Azt mondja vmelyik, megkérdezte az atyát - ő már csak igazat mond címszóval - hogy mennyi van hátra, és akkor mondták, h még 2/3-a. :(

Az időjárás sem volt mindig kegyes hozzánk, hol sütött a nap, hol esett. Újabb kaptató következett. Egy-két helyi fiú lemaradt, mondván, h úgyis beér a vége is és annyira nem is izzadnak meg. Ezt megcáfoltam, mert aki a végén haladt, annak is meg kellett szenvednie minden egyes lépésért.

Útunk egy mogyoróbokros erdőn vezetett át. Itt azt mondták, h tessék felzárkózni a medvék miatt. Továbbra is megmaradt az állításom, h fusson ő. Itt volt olyan, h az előttem lévőnek már csak a hátizsákját itt-ott láttam. Megint eleredt az eső. Majd közölték, h lassúak vagyunk és hogy ez nem egy túra, hanem zarándoklat. Most kivételesen nem az utolsó egy-két ember között voltam, és még patakvizet is tudtam tölteni a flaskámba. De feljebb nyargaltunk és ott pihentünk, h ne kelljen gyors ütembe azt is megtenni. Egy fenyőfa árnyékába húzodtam, itt azt a felvilágosítást kaptam a flip-flop-os csávótól, h még két óra Tolvajos-tető - ő vmi mást használt, de ezt mindig elfelejtem - és még onnan 9km, műúton. De ezt a távot is mindenki más mennyiségként jelölte meg.

Újabb patak, de itt már mindenki elhagyott. Már csak a pázmányosok jártak előttem, ill. a nordic walkingosok. Itt szereztem botot is, amivel szerencsésen átkeltem, és persze segítségem is akadt, amit meg is köszöntem. Itt mondta Balázs atya, h ő már tudja mi ennek a zarándoklatnak a titka: a feltámadás. Megy az emberfia, már annyira fáradt, h majdnem elalszik, egyszer csak feltámad. Rendes volt nagyon, mert a diákjaiban mindig tartotta a lelket, hiába volt ő is dög fáradt. Első nekifutásra nem mondtam volna meg, h ő atya. :)

Morgó barátunk is egészen átváltozott a hosszú út során. Eleinte még azt mondta, h hagyjuk le, mert leszívja a maradék energiámat is, de aztán azt mondta, h meg kell szokni és menni kell. Sőt ebédnél is mellettünk ült, és nagyon adakozó jellemnek tűnt. Közben felvilágosítottak minket, h ő hajléktalan volt, de kb. 2-3 hónapja került a csobánkai intézetbe, amolyan mindenesként. Az igazat megvallva, nekem nem jött le, h az volt, annak ellenére sem, h eléggé sok helyen megfordult. Előfordul az ilyen. Ezen információk után viszont feltűnt, h a többiek kicsit idegenkedve bántak vele.

Mikor kiértünk a fenyves erdőből, megpillantottuk a pihenő helyünket. Utólag tudom, h a Tolvajos-tetőnél lévő vendéglátó egység volt ez. Itt mindenki átcserélhette a cipőjét. Nem tettem, jól döntöttem. Itt a csajok meghívtak egy életmentő áfonyapálinkára, bekenték a lábukat a thermo krémmel, amitől újabb erőre kaptak. De jó volt nekik. Mikor újra 4es alagzatba fejlődtünk, el kezdett esni az eső, és az utolsó szakasz várt ránk, 14km gyalog. Itt már lemaradoztam. A Tiszti közölte, h kerüljenek ki nyugodtan, azt hitte, h ez vmiféle megalázás lesz nekem. De akkor ott már nagyon nem érdekelt a dolog. Itt Ducz össze is veszett fele, h nem mennek ki az út közepére, tehát nem fejlődnek 4es oszlopba, mert elütheti őket bármi. Igaza volt, mivel annyi kamion jött, és a lassítás nem volt erősségük. No meg a tempót is szóvá tette. Zita odajött mellé és csak mondta-mondta, de sajna képtelen voltam most csevegni vele. Újabb murvás szakasz következett, aminek vhogy jobban örültem, mint az aszfaltnak. Ott annyira nem kellett alakzatba fejlődni.

Lassan leváltak a Pázmányosok, kicsit irigyeltem őket. Megcsappant a létszám is, újra sorterelő voltam. Arra törekedtem, h legalább lássam az utolsót, h merre is kanyarodnak, aztán majd vmikor beérek.

Az utolsó pár(?!) kmnél, mikor az tiszti azt mondta, h 2-3 km, ami sztem volt 5-6 is, nehogy örüljünk a napsütésnek még kaptunk egy kis havas esőt, jég esővel spékelve. Szerencsére akkora jegek nem estek, mint tavaly. Szegény Ági, hátra jött buzdítani, bár nem hallgatott ő se Eszterre, és kis híján leharaptam a fejét. Elég morc voltam, vagy inkább nagyon-nagyon fáradt és nagyon szenvedtem már, h alig tudok a lábamra lépni, és nem láttam az út végét. Közben egy másik csávó is rosszul lett, aztán mondta a támogatója, h már nincs sok, és ott várnak minket kaláccsal és pálinkával! Közben felbukkantak a filmesek is. Mondtam nekik, h ne vegyék, ahogy szenvedek, sztem ez is rajt lesz a felvételen. Közben próbáltam vicces is lenni. Hogy jogdíjat kérek azért, ha leadják. De adtam választási lehetőséget is, h vigyenek el a szállásra. Ekkor még csak vicceltem.

Beszenvedtem magam a "célba". Szegény Péternek is leharaptam a fejét, akik csak kedves akart lenni, azt mondta, h egy "hős vagyok". Itt kérek elnézést, mert közben rájöttem, h az elfogadás művészetét még el kell sajátítanom. És a jelek szerint még van mit gyakorolnom. Mikor beértem, majdnem elbőgtem magam, egyrészt a fáradtság és a fájdalom miatt, másrészt, h nem hittem el, h valóban megtettem. Most is küzdök, miközben írom ezeket a sorokat. Ági hozott nekem életmentő pálinkát, jól esett és köszönöm. De ekkor még a csomagokhoz vezető utat meg kellett tenni ill. nekünk még hátra volt a szállásunkig a hely. Ducz is "nyavalygott", hogyan fogunk mi odajutni. Nem tudtam, csak annyit, h meglesz.

Ekkor megpillantottam a filmeseket, akiket azóta elkereszteltünk Őrangyalainknak. Odamentem: " lehetne egy hatalmas kérésem, kérdésem? - Igen. - El tudnának vinni minket a szállásunkig, Csíksomlyóra? - Igen." Semmi húzakodás, h most nem, meg izé. Hanem nagyon készségesek voltak, még úgy is, h kettőt kellett fordulniuk. Hát én nem tudom, mi lett volna nélkülük. Utolsó előttinek "futottam" célba, a csíktaplocai közösségi ház udvarába. Előkeresték a csomagokat, megvártuk míg végeznek a filmezéssel, érdeklődtünk, bepakoltunk, majd indulás. Külön köszönet a rend őrének, aki annak ellenére, h nem engedhette volna be az autót másodjára is, mégis megtette. Mert két sérült gyerek (?!) még várakozott a bebocsájtásra. Hát kocsival is messze volt, nemhogy még gyalog. Az tuti, h én félúton elfeküdtem volna és nincs tovább. Persze, h nem így lett volna, de csigatempóval értem volna be.

Sikerült, meglett a szállás. Mint az anyatetű, úgy vonszoltam fel magam a lépcsőn. A szállásadónk is nagyon kedves, aranyos és segítőkész volt. Köszi Tibi, h őket ajánlottad nekünk!!! Azon az estén kb. 200 évesnek éreztem magam. Mozdulni sem bírtam. Kaptunk finom, meleg teát, ami többet ért, akárminél. Kaptunk egy kupica pálinkát, kalácsot, kekszet és fekhelyet és meleg vizet. Mikor a háziak magunkra hagytak minket, szépen lassan el kezdtünk lefürdeni. Én csak azon paráztam, h alig bírom felemelni a lábam, h hogy fogok a kádba ki és belépni. A csajok javasolták, h nyújtsak, mert jót tesz, hát kössz. Azért próbálkoztam. Bevettem a duplaadag magnéziumot is és az izomláz ellen javasolt kanál kristálycukrot. Megettem az Enikő által csomagolt kaját és utoljára nekileselkedtem megküzdeni a káddal. :) Ági a padlót választotta fekhelyéül, a csajok összebújtak a "nagy" ágyon, nekem maradt a kisebb, hepe-húpás fotel ágy. De volt egy kemény nagy párna, amit a lábam alá sikerült helyezni, így összejött a felpocólás. Éjjel, minden fordulás iszonyat hosszú időt vett igénybe. Majd mikor már nem bírtam megreikiztem, és használt. Ezen felbuzdulva, meg amúgy sem bírtam aludni, megreikiztem a csajokat is, Esztert kivéve.